Nem hittem, hogy egyszer az életemben modellként leszek színpadon. – Messze áll tőlem a divat, a reflektor fény! Mondogattam mindig mindenkinek. Valóban ezt gondoltam a divat világáról. Így láttam eddig. Látássérültként nem kerestem hasonló lehetőségeket. Meg sem fordult a fejemben, hogy én is, egyszer…

A Mozdulj! Közhasznú egyesület keresett meg ötletével. Csak annyit kérdeztem tőlük: miért én, miért esett rám a választás? Mert ismernek, hangzott tőlük a válasz. Gondolkodási időt kértem. Üsse kő, kipróbálom! Hívtam vissza őket. Így kezdődött. Az ötlet, a kíváncsiság, a vagányság vezérelt. 

Zavarban voltam, amikor először Rózsával (divattervező) találkoztam. Nem tudtam, hogyan viselkedjek, mit mondhatok. Divat?! Jó, de kinek? kié? Hogy néz ki a hivatásos modell? Cikáztak a fejemben a megválaszolatlan kérdések. Mindegy, már itt vagyok, legyen. Rózsa levette a méretet, majd haza mentem.

A következő alkalommal kiválasztottuk azt a ruhát, amit az estén viselek majd. Szó szerint vakon bíztam divattervezőmben. Rövid tanakodás után egy hosszú szoknyánál és egy gyönyörű fehér blúznál maradtunk. 

A főpróba után véleményem az volt: el sem megyek. Esetlennek, éreztem magam a színpadon. Attól tartottam, ki fognak nevetni. Félelmem legyőztem, november 16-án megjelentem a Duna Palotában.

Vasalt hajjal, picit kisminkelve vártam már a pillanatot. Megszépülve, „új emberként” múlattam az ólomlábakon járó időt. magával ragadott a nyüzsgés, az egymásnak mondott biztató szavak, egy-egy dicséret, és természetesen azok a jó szándékú, kedves emberek, akiket megismertem. 

Izgalmat nem éreztem, amit Bettinának köszönhetek. Két órával a bemutató előtt, véleményünk szerint, jól sikerült a próba. Bettina biztos mozgása, Enikő támogatása magabiztosságot adott, ami a továbbiakban végigkísért az estén. 

Fél órával a kezdés előtt felöltöztem a nekem kiválasztott ruhámba. Még engem is megdöbbentett az érzés, de nőnek éreztem magam. 

Nem maradt el a várva várt pillanat sem. Rózsa modelljei másodikként mutatták meg a szebbnél-szebb ruhákat a közönségnek. Harmadik szereplőként eljött az én pillanatom. Tudtam, hogy a szempárok rám néznek, tudtam, hogy engem figyelnek, hogy nekem és a szép ruhának szól a taps. Sajnos hamar véget ért a varázslat, az este élménye viszont örökre megmarad. 

Szívből köszönöm!

Kovács Judit