„Én nagyon szeretném, hogy ez ugyanúgy mőködjön nálunk, mint Amerikában, ahol a hétköznapi élet része, a fogyatékosság. Annyira természetesen élnek együtt vele, hogy az nekem borzasztó szimpatikus. Ezt szeretném egy kicsit behozni itthonra. Szerintem így, ahogy a Lorá-ban tettük, lehet is vele viccelődni, mert ettől szép és nemes. Ha van valami küldetéstudatom a filmmel kapcsolatban, akkor éppen ez. És ugyanígy a vaksággal kapcsolatban is, amivel szintén mertünk viccelődni. Szerintem ez a normális, és ezzel segítünk nekik a legtöbbet. Most eltöltöttem egy kis időt közöttük, és megerősödött a hitem abban, hogy tökéletesen teljes életet élnek, és nem érzik a hátrányát annak, hogy nem látnak.”
 

„Igazából csak megerősíteni tudom azt, amit Gábor mondott. Amíg gyűjtöttük az anyagot ehhez a forgatókönyvhöz, illetve a filmhez, fantasztikus élmények értek bennünket. Egy olyan világot ismertünk meg, amely számunkra nagyon különleges. A vak és a látás sérült embereknek az érzékelése és tapasztalása egészen hihetetlen élményeken keresztül vezetett minket. Azért is jöttünk el most, mert a kisfiamnak meséltem, hogy milyen különleges életszituációkat és megoldásokat igényelnek bizonyos élethelyzetek, melyeket a nem látás sérült ember nem is gondol. És azt tapasztaltuk, hogy a vak és látás sérült emberek egész hihetetlen akaraterővel és életörömmel és nagyon pozitív életszemlélettel elképesztő akadályokat küzdenek le, és élnek ugyanúgy mint mi. Azt gondolom, hogy nagyon sok ember, akinek a látásával semmi probléma nincs, sokkal kevesebb akaraterővel veszi a mindennapok nehézségeit. Köszönjük szépen a meghívást, és izgatottan várjuk ezt az estét!”

 

„A Lora című film ötletének kiagyalója vagyok, erről szeretnék egy-két szót mondani. Van olyan vakság, amely a szellemből indul ki, tehát amikor az ember a vakságot választja, amikor nem akar valamit látni. Ennek kapcsán a történet hozta így, hogy ez a lány végül is önszántából vakult meg. A filmnek az üzenete valóban az, hogy az élete, azzal együtt hogy nem lát,teljes. A film után ismerkedtünk meg Széll Zsuzsival és Sándorral, akik mindketten vakok. Annyira filmbe illő az ő életük és kapcsolatuk, hogy amikor arra gondolok hogy harmonikus élet, harmonikus kapcsolat, legelsősorban ők jutnak eszembe. Ők nem választották a vakságot, hanem láttak gyerekkorukban , aztán megvakultak, de ezután teljesen boldogan élik az életüket. Boldogabban élnek, mint sokan, akik látnak. Innen is üdvözöljük őket! Érdekes érzésem jött, amikor beléptünk ebbe a terembe. Ez az volt,hogy behúztam állandóan a nyakam,mintha egy búra lenne fölöttem, olyan kicsinek éreztem magam körül a helyet. Nem tudtam hol van a sötétségnek a széle, hol verem be a fejemet. Amikor rájöttem, hogy sehol se fogom, akkor jó volt újra kiegyenesedni.”

 

„Én például a telet nem annyira szeretem. Hideg, rideg, de azt a részét, hogy a hó elfedi a különböző szennyeződéseket, az nagyon tetszik, hiszen egy egybefüggő, szép fehér tájat látunk. A különböző kis dolgokat, melyek nem oda illenek, azokat eltakarja a hó. Én ezt a sötétet kicsit ehhez tudnám hasonlítani. Itt a sötétben úgy érzem hogy megszűnnek a különbségek, itt mindenki egyenlő. Divinyi Réka ül velem szemben, amit nem tudtam, és elkezdtünk mint hétköznapi emberek kommunikálni egymással, úgyhogy én ennek nagyon örülök. Hiszen itt nem lényeges hogy ki hogyan néz ki, ki milyen ruhát visel, milyen anyagi körülmények vannak mögötte, illetve milyen pozíciót tölt be az életbe. Szerintem ez is egy hatalmas élmény, hogy így egyenlőek vagyunk, és csak annyi kellett hozzá, hogy leoltsuk a villanyt.”

„Itt állok a terem szélén a sötétben, hallgatom az embereket és azt vettem észre magamon, hogy lehajtott fejjel állok és nézem a semmit!”

 

„Abszolút nem tudtam elképzelni, hogy mi vár rám és hogyan lehet vacsorázni a sötétben. Először azt hittem majd megszokom a sötétet és kivilágosodik a tárgyak körvonala és térben el tudom magam helyezni. De nem így volt. Tapogatózva magam elé győjtöttem az asztalon a poharat, villát, szalvétát és tapogatózva használtam őket. Aztán kiderült, hogy a szemben ülő vendég italát is én ittam meg. Csak azután jöttünk erre rá, amikor a magáét kereste. Később az este folyamán becsuktam a szememet, mert már fájtak a szemgolyóim, annyit erőlködtem, hogy lássak. Egy éjszakai óceánt képzeltem magam elé, és úgy éreztem, mintha egy ringatózó csónakban ülnék. Az asztalomnál ülőkkel folyamatosan beszélgettünk, nemcsak szóval, hanem érintéssel is. A vacsorán kitapogattuk a tányéron, hogy mi hol helyezkedik el, és így próbáltunk enni. Teljesen nem tudtam beleélni magam a vakok világába, mert tudtam, hogy a vacsora végén újra látható lesz minden.”

 

„Ahhoz képest, hogy senki sem lát senkit, ahhoz képest mindenki nagyon jól szórakozik.”